Diósi Pál (1942-2018) bölcsész, szociológus szociografikus megközelítésben a társadalom számos aspektusát vizsgálta, legyen szó az ifjúságról, a nyugdíjasok helyzetéről, a legalitás-illegalitás mezsgyéjén egyensúlyozó késő Kádár-kori vállalkozókról (vendéglősök, valutázók, taxisok, fuvarozók) vagy akár a prostitúcióról. Diósi magát egy rádiós interjúban ironizálva „mezei szociológusként” definiálta, amin azt (is) értette, hogy elsősorban a „mezőn” azaz terepen szeret lenni, a célcsoport természetes közegében, ahol interjúzik és megfigyel. Saját bevallása szerint az is segítette őt a közvetlenségben, a kapcsolatteremtésben, hogy sokáig fizikai munkásként dolgozott egy szerszámgépgyárban. A szakmunkás éveket követően magyar nyelvből diplomázott az ELTE Bölcsészettudományi Karán. A hetvenes évek végén szerezte bölcsészdoktori oklevelét, egy évtizeddel később pedig kandidátusi fokozatát a „Fiatalok csoportképződési esélyei a formálisan szervezett ifjúsági klubokban” című értekezéséért. Hosszú évtizedekig tanított és vezetett terepkutatásokat, többnyire az ELTE Bölcsészettudományi Karán. A rendszerváltás után saját tanácsadó és szociológiai kutatóintézetet alapított. Talán a leginkább ismert munkája az „Ez nem kéjutazás. Interjúk a budapesti prostitúcióról” (1990) című interjús kötete, amelyben az egykori Rákóczi téren (is) tevékenykedő prostituáltak életútját ábrázolta. Az egyes életpályák bemutatása révén Diósi egyúttal a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországának társadalomrajzával is szolgál e munkájában. A gyűjteményben az alábbi két kutatáshoz kapcsolódó dokumentumok kutathatók: (1) az Ez nem kéjutazás című kötetből kimaradt, „Elnézést szerelem, nem vagyok felkészülve…” című, 1988-89-ben készített mélyinterjú (2) a Balatoni vállalkozók c. kutatás nyolc vállalkozóval készült interjúja. Kutatás időpontja: 1988-1992, helyszíne: Budapest illetve Balaton környéki települések.